2012. január 30. hétfő 07:57

Tiszteletünk az elhunytak teste iránt (Erdő Péter bíboros atya írása)

Ősz van megint. Ahogyan az élő természetben a nyár gazdagsága átadja helyét a kihalt télnek, úgy érezzük át mi, emberek is saját földi testünk mulandóságát és a Teremtő nagy törvényét, hogy az életet egyik nemzedék adja tovább a másiknak. Így egyéni életünk sem elszigetelt valóság, hanem biológiailag is benne áll az elmúlt nemzedékek hosszú sorának láncolatában. Így már a puszta természet szavára hallgatva is szeretetet és tiszteletet érzünk az előttünk járó nemzedékek iránt. A Biblia tanítása ennél többet mond az elhunyt emberek testéről. A Ószövetség igen fontosnak tartotta, hogy gondosan, tisztelettel bánnak a holttestekkel. A testet először megmosták (ApCsel 9, 37), aztán jó illatú növényekkel lenvászonba burkolták (Jn 19,40, vö. Mt 27,59). Amikor Egyházunk tisztelettel őrzi a torinói leplet, mert a hagyomány Krisztus halotti leplét látja benne, arra is gondolnunk kell, hogy ezt a külső tiszteletet Krisztus korában általában megadták a családok elhunyt szeretteiknek. A halottat már abban az időben is szokás volt – ha lehetett – felravatalozni (ApCsel 9,37), megsiratni (Mt 9,23), majd sok ember részvételével a sírhoz kísérni (Lk 7,12). Az Ószövetség idején sokan gondolhatták még azt is, hogy az elhunyt örök sorsa függ a temetés módjától. Temetetlenül maradni nagy szerencsétlenségnek számított (Préd 6,3; Iz 14,19-20). Ilyet az ember még az ellenségének sem kívánt (1Kir 2,31; 2Kir 9,34). Többször használták az atyáival nyugodni vagy az atyáihoz megtérni kifejezést (pl. Ter 47,30; Bír 2,10). Ezek a mondások azonban nem annyira a temetésre, hanem inkább magára a halálra vonatkoztak.
De a keresztény ember sem gondolja, hogy a halottak sorsára semmilyen hatásunk nem lehet. Hiszünk a szentek közösségében. Tudjuk, hogy értelmes és hasznos dolog a halottakért imádkozni, különösen pedig értük szentmisét bemutatni. A halottakért végzett könyörgésnek és az Isten képére teremtett ember teste, sőt keresztény ember esetén a keresztségben a Szentlélek templomává vált testünk iránt köteles tisztelettel tartozunk. Ennek kifejezése koronként és kultúránként változhat. Ám jelenlegi katolikus közösségünkben a tiszteletadás és az imádság mértékadó formája az egyházi temetés szertartásában jelenik meg. Vallja az Egyház, hogy a keresztény embernek – hacsak a jog különleges okból el nem tiltja ettől – joga van az egyházi temetéshez (CIC 1176. kán. 1. §). Előírja, hogy „az egyházi temetést, mellyel az Egyház az elhunytaknak lelki segítséget eszközöl ki, testüket megtiszteli, és egyben az élőknek a remény vigasztalását adja, a liturgikus törvények szerint kell végezni” (uo. 2. §). Az Egyház ezen kívül „nyomatékosan ajánlja, hogy tartsák meg az elhunytak teste eltemetésének jámbor szokását; nem tiltja azonban a hamvasztást, kivéve, ha azt a keresztény tanítással ellenkező okok miatt választották” (uo. 3. §). Ebből világos, hogy a temetési szertartásra akkor is szükség van, ha elhamvasztották az elhunyt holttestét.
Manapság sok olyan szokás terjed az elhunytak hamvaival kapcsolatban, amely vagy nem fejez ki semmilyen tiszteletet (pl. nem kérik ki az elhamvasztott maradványokat, utcán, természetben elszórják a hamvakat, vagy egyszerűen, mint bármely tárgyat, a lakásban tartják őket). Ezek a szokások sokszor szubjektív, érzelmi okokra vezethetők vissza. Máskor hitünkkel összeférhetetlen világnézeti meggondolásokból fakadnak. Néha divatnak, néha más vallási meggyőződés következményének látszik a hamvak vízbe szórása vagy a természetben való elhintése.
Egészen különös eset, ha valaki egyházi szertartást kér szóróparcellás temetéshez. Erre a szertartáskönyvben nincs külön rítus, hiszen az egyetemes Egyház – mint az Egyházi Törvénykönyvből is láttuk – a földi maradványok elhelyezését, nem pedig elszórását tartja szem előtt. A megjelölt nyugvóhely lélektanilag is segíti, hogy kapcsolatban maradjunk az elhunyttal, hiszen halhatatlan lelke elevenen fennmarad akkor is, ha teste elenyészik. Nekünk tehát épülésünkre szolgál a fizikai hely ismerete és a test iránti tisztelet kifejezése. Ezért – bár az egyházi szertartással végzett temetés mindig hatékony imádság az elhunytért –, hacsak lehet, igyekezzünk erről a formáról lebeszélni azokat, akik ezt kérik tőlünk. Ennek során tartsuk szem előtt a II. Vatikáni Zsinat tanítását: „A temetési szertartás fejezze ki világosabban a keresztény ember halálának húsvéti jellegét, alkalmazkodjék jobban az egyes területek adottságaihoz és hagyományaihoz” (Sacrosanctum Concilium 81).
Meg kell vallanunk, hogy manapság sokaknak anyagi nehézséget okoz még a szokásos urnás temetés illő megszervezése is. Erre az esetre azonban vannak olyan budapesti templomok (Bp.-Gazdagréti Szent Angyalok Templom, Bp.-Kelenföldi Szent Gellért Templom, Bp.-Pestszentlőrinci Árpád-házi Szent Margit Templom), ahol nagy, közös ciszternában, osszáriumba helyezik és ott megőrzik az elhunytak hamvait, nevüket megörökítik, és illő, katolikus szertartást végeznek a temetésük során. A szentek ereklyéinek közelében nyugodni, az oltár közelében nyugodni, ahol mindig megújul Krisztus megváltó áldozata, a templomban, vagy annak közelében nyugodni, ahol egybegyűlik az itt, a földön élő Egyház közössége a szentmise ünneplésére, a legméltóbb dolog halottaink számára is. Ezzel kifejezzük, hogy ők továbbra is tagjai az Egyház nagy közösségének, részesülnek a kegyelmek kincstárából, és reménységük arra az örök boldogságra szól, amelyet Krisztus nyitott meg számukra.
Halottaink méltó eltemetése tehát közösségi ügyünk és felelősségünk, amely az élőket is tanítja, amelynek hatása van a saját életérzésünkre, cselekvésünkre, emberi és keresztény méltóságunk átérzésére is. Tegyünk meg tehát mindent, hogy halottaink hivatalos egyházi temetésben részesüljenek, a rokonságot pedig segítsük át az ilyenkor jelentkező emberi és anyagi nehézségeken! Például a plébánosnak szegénység címén joga van eltekinteni a stóladíjtól. Ahol pedig osszáriumos, közös ciszternában helyezik el a hamvakat, a sírhelyért sem szokás külön díjat kérni. Ezenkívül természetesen jó egyházközségekben külön temetkezési egyesület és alapítvány is létesíthető, amely a hajléktalan vagy más szegény elhunytak tisztes eltemetéséről gondoskodik. Ne feledjük: a halottak eltemetése az irgalmasság cselekedetei közé tartozik. Fejezze ki a halottak iránti kegyeletünk is keresztény hitünket a test feltámadásában és az örök életben. Emlékezzünk Dániel próféta szavaira: „Akkor majd azok, akik a föld porában nyugszanak, életre kelnek: némelyek közülük az örök életre, mások pedig, hogy örök gyalázatot lássanak. Akkor az Isten-ismerők ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok” (Dán 12,2-3).
Budapest, 2010. Évközi 25. vasárnap
† Péter s.k.
bíboros, prímás, érsek

Megjelent: 667 alkalommal
Tovább a kategóriában: A temető rendje »