2013. december 26.
Evangélium Szent Máté könyvéből (Mt. 10,17-22.)
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
”Legyetek óvatosak az emberekkel szemben, mert bíróság elé állítanak, zsinagógáikban pedig megostoroznak benneteket. Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt. Amikor átadnak benneteket a bíróságnak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok. Abban az órában megadatik majd nektek, hogy hogyan beszéljetek. Hiszen nem ti fogtok beszélni, hanem Atyátok Lelke szól majd belőletek. Halálra adja akkor a testvér a testvérét, az apa a gyermekét, a gyermekek pedig szüleik ellen támadnak, hogy vesztüket okozzák. Miattam mindenki gyűlölni fog titeket. De aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül.”
Zoltán atya szentbeszédének összefoglalása:
Kedves Testvérek! Megrendítő mondatok ezek karácsony másnapján. Alig múlt el az idő, amelyben a karácsony érzelmes, szeretetteljes idejét éltük meg együtt, remélhetőleg mindenki így élte át ezt az időt családja, szerettei között. És a mai evangélium pedig már kemény szavakkal arról beszél, hogy nem fognak bennünket megérteni, meghurcolnak, üldöznek bennünket. Mindez arra mutat rá, kedves Testvérek, hogy minden ünnepünket, így a karácsonyi születés ünnepét is csak húsvét fényében lehet értelmezni.
Az első századokban nem is ünnepelték a karácsonyt a korai keresztények, hanem szinte egybecsomagolták húsvéttal. Nem is lehet érteni Jézus születésének fontosságát, csak húsvéttól visszafelé tekintve. Nem véletlen, hogy az apostolok is csak a feltámadást követően érdeklődtek Máriánál Jézus születéséről, gyermekkoráról. Miután felfogták a feltámadás tényét, akkor lett fontos számukra a születés eseménye, az akkori jelek, történések.
Ha nem lett volna feltámadás, az egész születés sem lett volna fontos. Mária is elvitte volna magával a sírba a születés történetét, hiszen bármily különleges körülmények közepette történt is Jézus születése, érdektelen lett volna.
Nem lett volna semmi baj abból sem, ha Jézus magát messiásnak nevezi. A környezete alig figyelt volna fel rá, hiszen sok félbolond is mondta ezt magáról abban az időben. Botrány abból lett, hogy Jézus a templomról mondta, lerombolja és három nap alatt felépíti. A saját testére utalt ekkor, illetve mindarra, amit mint Isten Fia hozott a világra, de a zsidók az épületre gondoltak, a legszentebb épületükre. Amit ez az ember le akar rombolni. Vitték is Jézust a bíró elé. Nem fogták fel, hogy Jézus a kőfalakon túlmutató életről beszél, a testről, mint Isten lelkének templomáról, ahogy János apostol fogalmaz.
Fel nem fogták, de azt megérezhették, hogy az eddigi zárt istenképük vesztheti érvényét, és ezért támadtak ilyen erőszakkal.
Vértanú Szent István mondja nekik, hogy Istent nem lehet zárt falak között tartani, kisajátítani, mert Isten mindenek feletti és mindenki Istene. Ezért támadtak rá a zsidók pusztító haraggal. István azt mondja nekik: ’Ti még rabok vagytok, nem vagytok szabadok, mert nem ismeritek az igazságot!’ Erre utal majd jóval később Szent Pál apostol, amikor azt mondja: ’Aki ismeri az igazságot, az szabaddá válik!’ Mert Krisztus szabaddá tesz. Szabaddá tesz azáltal, hogy ha őt követjük, ő a táplálékunk, akkor életünk szabaddá válik.
Mit ér a templom épülete, ha üres? Hányan és hányan mennek el itt, Leányfalun, vagy akár bent a városban is a templom mellett, és észre sem veszik. Nem mond nekik semmit. Nem látják az Urat, ahogy vértanú Szent István látta. Nem a templomot kell látni, annak szépségeit, hanem az Urat kell észrevenni, Akiről szól a templom, Akiért van a templom.
A Szent Istvánt megkövezők lelke még zárva volt, csak a templom köveit látták, azt féltették, az volt nekik a minden.
Mind a mai napig felbőszülnek azok közül sokan, akik nem látják az Urat, ha erre valaki rámutat, ha ezt valaki kimondja. Méghozzá gyilkos indulattal.
Ma reggel láttam egy ilyen képet Jerzy Popiełuszko atyáról, fiatal papról, akit bőszült kegyetlenséggel gyilkoltak meg, mert Krisztus örömhírét hirdette, a szabadulást. ’Lássátok meg az Urat mindenben – mondta – minden szellemi, kulturális alkotásban, eseményben, a politikában, mert Krisztus nélkül nem lesz életetek!’
A képen, amit ma reggel láttam, az édesanyja áll a ravatal mellett. Mint egy modern piétà.
Aki már látta az Urat, aki ismeri az Istent, az bizony számíthat ilyen, vagy hasonló haragra, megvetésre, vagy egyéb bántalmazásra azoktól, akik ragaszkodnak a kövekhez, a saját világképükhöz, akik nem akarják megnyitni a szívüket az Istennek.
Aki már látta az Urat, már nem tud mást tenni, mint vállalni ezt is.
Lehet, hogy ötven év múlva még ennyien sem lesznek a templomokban a keresztények, de nem ez számít. Csak az, hogy ragaszkodjanak Krisztushoz.
Ismerik, kedves Testvérek a példát, amelyben egy erdélyi faluban már senki nem járt a templomba, már szét akarták hordani a téglákat. De egy öreg még minden nap eljött harangozni. Ezért mégsem nyúltak a templomhoz, mert látták az öreg erős hitét. Mert az öreg még látta az Urat.
A magyar egyház tragédiája, hogy kevés a pap. Szlovákiában a rendszerváltozás után több mint kétszáz addig rejtőzködő pap került felszínre. Az üldöztetés évei alatt az egyház akkori vezetői, vállalva a kockázatot, titokban nevelték a kispapokat, majd Lengyelországban szentelték fel őket. Nincs is paphiány! A vezetők vállalták az üldöztetést, vagy annak veszélyét. Sokan voltak közülük börtönben, de nem tehettek mást, mert ők is már látták az Urat.
Kedves Testvérek! Tartsunk ki Krisztus mellett, mert csak ez az egy út vezet Istenhez! Lássuk Őt, tartsunk ki, hogy életünk legyen!
